A megváltás kapuja

Azt mondják, hogy 21 nap kell ahhoz, hogy egy új dolog szokássá váljon az életedben. Múltamban már sokszor tapasztaltam ennek valódiságát és mégis csak most érzem azt, hogy ez akkor érvényesül igazán, ha valami nagy változás előtt állunk. Három hétnyi megtett út van mögöttem önmegvalósításom ösvényein és holnap kezdődik meg valami egészen más, ha ez valóban így van. Ma számolom egészen pontosan a 20. napot. De mi történt ez idő alatt egészen pontosan?

A megváltás kapuja – 20. nap

A tizedik nap hétvégéjével zártam a legutóbbi bejegyzést, ahol egyre jobban és erősebben éreztem a rám törő lustaságot, a semmittevésre való folytonos késztetést. Ez a “parancs”, amit az egó piros kisördöge a vállamon ücsörögve, vasvillájának hegyével folytonosan belefúrt az agyamba, valahogy nem változott. Munkáimmal állandó csúszásban voltam, végig azt éreztem, hogy pihenésre van szükségem és egyszerűen nem tudtam gondolkodni. A napi rutinomban is arra lettem figyelmes egy bizonyos idő után, hogy az időrabló tevékenységek ellepték az elmémet. Ehhez azért kellett pár óra, mire észrevettem, de szerencsére felismertem.

Ekkor döbbentem rá, hogy mindaz, amiről beszélek és írok, az tökéletesen fedi a valóságot, ami még több önbizalommal töltött el… egy darabig. Ha emlékszel, az 1. nap is arról számoltam be, hogy fel kell számolni az időrabló tevékenységeket, mert csak hátráltat és csak saját önmegvalósításod útjába áll. Még örültem is annak, hogy belecsúsztam ebbe a tevékenységbe, hiszen az egó hálóját pontosan ebben a pillanatban tudtam átszakítani. Ha nincs felismerés, akkor ő nyer és ki tudja mi lesz a vége és hova jutok vele. Maradhattam volna ugyan továbbra is az internet adta lehetőségeknél vagy pörgethettem volna értelmetlenül a facebookot továbbra is, de bekattant, hogy: Hé ember! Pont erről téped a szád, hogy ez saját önmegvalósításod ellensége…. Hamar meggyőztem magam, hogy igazam van és folytattam munkámat, ahol (ki tudja hol) abbahagytam.

De aztán ismételten jött egy hatalmas csábítás. Felkérést kaptam az egyik partner magazintól, hogy a hétvégi motoros találkozót közöljem le és még aznap kéne erről egy szösszenet… Nem szeretem az ilyen hirtelen dolgokat, de ebben mégis volt valami sorsszerű. Zenekarom basszerosa, jó barátom, már 9 éve hangosítja a gerjeni Duna-Rock Motoros Találkozót és már télen említette, hogy erre mindenképpen le kell menni, mert az év rendezvénye. A beharangozó cikket ezért gyorsan meg is írtam, majd rá két napra már szó szerint ott zúztunk a színpad előtt, egészen az utolsó nap délutánjáig, amikor is már nem bírtuk az eső adta szomorúságot az elmaradt programok miatt és haza jöttünk.

Utolsó csábítás, utolsó depresszív élmény

A fesztiválon – mondanom sem kell, hogy én is ember vagyok – magabiztos intenzitással fogytak a hideg csapolt sörök és az ország szegmenseiből hozott zamatos pálinkák. Ennek relatív elég hamar meg is lett az eredménye és a dohányzásért felelős egó csatakiáltását meg is hallottam. Ő nyert. Igen, rágyújtottam. Kurva jó érzés volt!!! De itthon már félretettem a gondolatot is és ami a legjobb, a vágy sem jött elő belőlem, hogy rágyújtsak. Elértem azt a pontot, hogy csak buliban, akkor is csak egy bizonyos szint fölött. (Tiszta Esterházy Péter élmény, hiszen “egy bizonyos szint fölött már nem süllyedünk egy bizonyos szint alá.”)

De aztán később rám tört valami eszméletlenül rossz és pokoli érzés. Ez verte a lustaságot, ugyanis mély depresszióba zuhantam. Nem azért, mert itthon voltam és vége lett a fesztiválnak, nem a cigi miatt, hanem mert egyszerűen nem voltam képes arra, hogy visszavegyem a gyeplőt a kezembe és folytassam ott, ahol abbahagytam. Ennek egyéb háttér történetei is voltak, amik annyira magánjellegűek, hogy ezt ebbe a bejegyzésbe nem kívánom leírni, de higgyétek el, hogy van az a pont, amikor az önmegvalósítás gondolatát felváltja a kisagyat átívelő golyónak a gondolata, ami egy pisztolyból repül ki 200m/sec sebességgel. Két napig voltam ebben a letargiában, amikor rájöttem, hogy ez a 20. nap és csak az egó akar felettem győzedelmeskedni. Annyira beszart, hogy ilyen gondolatokat sulykolt belém, hiszen valamit baromi jól csinálok.

És ez volt az a pillanat, amikor leültem a gép elé és elkezdtem írni új színdarabomat, amelynek a Néhai anyós címet adtam. Zseniálisan komikus képek rajzolódtak ki az elmémben és mindezt csak annak köszönhetem, hogy kitartottam magam mellett, és felismertem a lehetőséget, még akkor is, ha volt benne egy apró elcsúszás. Emberek vagyunk és elenyésző a szabad akaratunk. De sokkal jobban járunk, ha azt a pici százalékot önmagunkra fordítjuk és nem az egó javára, ellenünk. Úgy érzem, hogy ez valóban a megváltás kapuja és csak holnap derül ki, hogy vajon átlépek e rajta vagy még mindig meg kell küzdeni a nagy sárkánnyal? Mert a 21 nap, az 21 nap!

 

Borítókép: pxhere.com