Ugrancs a Gyökeres Kócerban (mese)

(részlet a mesekönyvből)

Hatalmas eső zúdult a nádasra, mintha azt dézsából öntötték volna. Egy kicsi, zöld béka ug­rott a partra és egyenesen az erdő felé vette az irányt. Nagyon félt és kétségbeesetten keresett vala­mit vagy valakit, de láthatóan nem találta.

– Eltévedtem és nem találok haza. – sopánkodott.

Teljesen elveszettnek érezte magát és kicsiny zöld mancsait arcába temette, majd szüntelen sírásba kezdett.

Egy helyben sem maradhatott, hiszen nagyon fázott már és a gyomra is üres volt. Maga elé képzelte, amint családjával ízletes szúnyoglárvákat majszolnak. Ez a gondolat pocakja hangos kor­dulását és korcogását idézte elő, de annyi bátorságot is merített belőle, hogy legyőzze a félelmét a sötét, nyirkos erdőben és tovább haladjon az ösvényen. Ahogyan egyre messzebbre ugrabugrált az úton, megpillantott egy fénylő pontot a távolban. Közben az eső is alábbhagyott és ahogyan egyre közelebb ért a világító pont forrásához, kezdett megörülni.

Egy óriási, odvas fa állt előtte, aminek hatalmas gyökerei oszlopokként ácsingóztak ki a földből. A világító pontok pedig szentjánosbogarak voltak, amik a távolból is azt jelezték, hogy itt menedék és meleg étel várja az erre tévedőket. A kis béka mellett az egyik bokor zizegni és mozog­ni kezdett és egy szürke állatka lépett elő. Ahogyan meglátták egymást, mindketten ledermedtek. A kis szürkeség valamivel bátrabb volt és odament a kis békához:

– Pacsker vagyok a kis wombat. Segíts rajtam kérlek szépen! Két napja menekülök, de már nincs erőm, hogy tovább menjek. – Az állatka nagyon csapzott volt. Remegett és erőtlenül totyogott, ami­nek láttára a kis béka így reagált:

– Egyet se félj kis barátom! Segítek neked. Itt van ez a furcsa odú. Menjünk be, hátha találunk bent valakit, akitől megtudjuk hogyan juthatunk ki ebből az erdőből!

A kis béka belekarolt az ismeretlen állatkába és odamentek az odú bejáratához. A szentjános­bogarak szépen világították nekik az utat, egészen a bejárat ajtajáig. Bátortalanul benyi­tottak és minden ott lévő szempár őket kezdte fürkészni. Nem mertek körbe nézni, egyenesen a szemközti asztalkához siettek, ahol egy bagoly várta őket és kedves mosollyal az arcán feléjük for­dult:

– Üdvözöllek benneteket a Gyökeres Kócerban! Miben segíthetek?

– Ennek a kis wombatnak segítségre van szüksége. Két napja van úton étlen és szomjan. Kimerült, én pedig eltévedtem. – kuruttyolta a kis béka.

– Gyertek velem! – mondta Bagoly Uraság és felvezette őket egy szűk lépcsőn. A kis béka csak ek­kor vette észre, hogy ahol vannak, az nem csupán egy kiszáradt fa odva, hanem egy tökéletesen ki­alakított luxusszálló, ahol a pihenni és felüdülni vágyó erdei állatok megtalálják a számukra leg­megfelelőbb igényeket. Mindenhol tiszta és puha ágyikók várják a vendégeket három emeleten és illatozó, tápláló ételek a konyhában.

Bagoly Uraság benyitott az egyik szobába, ahol két kényelmes ágy is volt, a szoba közepén pedig egy terített asztalka, rajta ropogtatni való, grillezett szúnyoglárvával és szép kövér fenyőszú bábokkal.

– Egyetek csak amennyi jól esik és pihenjétek ki magatokat! Holnap reggel, majd útba igazítalak benneteket. – mondta Bagoly Uraság, majd sarkon fordult és becsukta maga mögött az ajtót.

A két kis állatka neki esett a lakomának és teli szájjal kérdezgették egymást, mégis mi történt velük és hogyan kerültek erre a helyre.

– Miféle név az, hogy Pacsker? – kérdezte a kis béka.

– Egy kisfiú házi kedvence voltam, de ahogyan cseperedtem, a családja összes lábbelijét megrág­tam. Legfőképpen a papucsokat szerettem csócsálni, ezért Pacskernak neveztek el. De eldobtak ma­guktól és olyan fogságba vittek, ahol rengeteg állattal éltem együtt. Egy átlátszó fal volt köztünk és az emberek között. Egész nap kopogtatták ezt a falat, ami nagyon ijesztő volt. Elhatároztam hát, hogy megszökök onnan és úgy élek boldogan, ahogyan én akarok. – Vázolta fel rövid történetét a kis wombat.

– Engem Ugrancsnak hívnak. A mocsárban van az otthonom.A nádasban ugrabugráltam kedvemre és a gyötrő szúnyog búvóhelyét kerestem. Aztán eleredt az eső és elindultam haza felé, de eltéved­tem és most itt vagyok.

– Miért kerested a gyötrő szúnyog búvóhelyét? – kérdezte kíváncsian Pacsker.

– Azért, mert túl sok lárvát rak a mocsárba és így túl sok béka is vándorol erre a területre. És így ve­szélybe került az otthonom, mert a levegőből mindig ott figyel a gólya és bármikor lecsaphat ránk. – elégítette ki Pacsker kíváncsiságát Ugrancs, majd nyugovóra tértek.

A két kis állatka másnap reggel úgy ébredt fel, mintha ezer éve itt laknának a Kócerban. Rá­adásul egymásra is úgy tekintettek, mint azok a barátok, akik jóban-rosszban együtt vannak az idők végtelenségének kezdete óta.

– Jó reggelt! – köszöntötte Pacsker a kis békát.

– Jó reggelt! Kipihented magad? – kérdezte kíváncsian Ugrancs.

– Mi az hogy! Amíg te aludtál, addig én kidolgoztam egy tervet, hogyan menthetnénk meg a mocsa­radat a gyötrő szúnyogtól. – Pacsker egy hatalmas papír tekercset helyezett az asztalara és belekez­dett haditervének ismertetésébe.

– És mindezt most reggelt találtad ki egyedül? – kérdezte hüledezve Ugrancs.

– Nem teljesen. Elmeséltem Bagoly Uraságnak a történetünket és azt mondta, hogy „a bajban ismer­szik meg az igaz barát”. És ellátott pár tanáccsal. – válaszolta büszkén a kis wombat.

Ugrancs észrevette, hogy az asztalka mellett két tökéletesen felszerelt és megpakolt hátizsák csücsül.

– Mi lapul a zsákokban? – kérdezte Pacskertől kíváncsian.

– Minden, amire szükségünk lesz. – válaszolta a kis wombat.

– De hát hova megyünk? – kérdezte Ugrancs.

– Bagoly Uraságtól megtudtam, hogy át kell vágnunk az erdőn és a Tölgyes Tisztás melletti patak­hoz kell mennünk. Ott lakik az erdőtündér. Csak ő segíthet. De előtte a szárazföldi, a vízi és az égi állatok vezetőjét kell meggyőznünk, hogy együtt, összefogásban és igaz barátokként, kéz a kézben küzdjünk a gyötrő szúnyog zsarnoksága ellen.

A két jó barát felpakolta hátizsákját és elindultak életük legnagyobb kalandjára, nem is sejt­ve, hogy a Tölgyes Tisztásig mennyi veszéllyel kell majd szembenézniük.