A piros cipős lány (novella)

A szívem úgy kalapál, ahogyan a mozdony zakatol a síneken. Érzem, hogy kiszakad a mellkasomból ez a lüktetés, de sóhajtani sincs már erőm. A tenyerem izzad, a homlokomon pedig forró verejték csordul végig. Talán már csak ez az egyetlen dolog, amit érzek. Még verejtékem egy cseppjét is hallom a betonra hullani, de megszólalni nem tudok. Egy hang sem jön ki a torkomon. Mozdulatlanul fekszem a padon. Nem vagyok képes rá, hogy kinyissam a szemeimet, azok ólomként nehezednek rám, mégis mindent érzékelek a külvilágból. Engem mégsem vesz észre senki.

– Délelőtt tizenegykor így felönteni a garatra…

– Mindenkinek lehet rossz napja – hangzik néhány méterre tőlem pár perc múlva két suhanc beszélgetése, akik cigarettafüstbe burkolózva diskurálnak a megállóban, ahol fekszem.

A nikotin és a kátrány égéstermékének akaratlan belégzése is úgy hasít testem minden egyes porcikájába, mintha ezernyi késszúrást élnék át minden másodpercben. Hányinger gyötör és az émelygést felváltja a szédülés. Kapaszkodnék a padba, de kezeim erőtlenek, mégis úgy érzem egyenként nyomnak legalább két tonnát. Nem tudom, mi ez.

Arra emlékszem csupán, hogy feljöttem a mozgólépcsőn és kigomboltam ingem felső részét, mert hirtelen szembetaláltam magamat a hőséggel. Rám nehezedett a kánikula, ezért leültem egy pillanatra, amíg várom a villamost. De most nem látok egyebet, csak sötétséget és a távolban egy pontot, ami egyre erősebben pislákol. Engem hív és engem szólít. Megindulnék felé, de ekkor a másik irányból újabb hang bír maradásra.

– Hogy valakinek semmi sem szent. És ha a nyugdíjas rosszul lesz? Mégis mit képzelnek ezek magukról? – bosszankodik egy idős hölgy, aki vélhetőleg a padra szeretett volna leülni. Engem pedig ő is egy iszákos alaknak nézett, aki jobb dolga híján csendes pihenőjét tölti a belváros egyik villamosmegállójában. Higgye el hölgyem, én azonnal átadnám a helyet, de tehetetlenségem nem engedi. Segítsen kérem! Valaki segítsen!

Már nem tudom, hol vagyok, és már nem tudom, mit érzek. A pislákoló fény is eltűnt, helyébe egy égből leereszkedő fénycsóva jelenik meg előttem. Az megvilágít mindent és már nem csak hallom az eseményeket, de látom is. Mégis mi történik? Hol vagyok? Hiszen látom magamat a padon fekve. Látom az embereket is, akik érzelmek és gondolatok nélkül közlekednek. Nem is tudják magukról, hogy léteznek, egyszerűen csak jönnek és mennek. Hát ezért nem vesznek észre engem.

A tömeg is hamar továbbáll, amely az időközben megérkező villamosról zúdul le, de egy lány megáll a pad előtt, ahol fekszem. Nem látom az arcát, de érzem őt. Odalép hozzám és megérinti a karomat, hogy azonnal segítséget nyújthasson nekem. Hamar megállapítja, hogy nem alkoholproblémák miatt fekszem az utcán a hőségben, hanem infarktusom van. Mindent megtesz, ami tőle telhető, és érzem, hogy jó kezekbe kerültem. Nem tudom elmondani, hogy miért és hogyan, de tudom, hogy orvosnak tanul és most késik el egy meghatározó vizsgájáról, amiért nekem segít. Közben egy félkör alakul ki körülöttünk és egy járókelő az infarktus szó hallatán értesíti a mentőket, akik néhány perc múlva meg is érkeznek. A forgalom leáll és a mentőautóból két fehérruhás férfi száll ki, akik azonnal odasietnek hozzám. Egy furcsa szerkezet van a kezükben, olyan táska féle, de bizonyára valamilyen célzattal cipelik oda elém. Kigombolják az ingemet és ennek a szerkezetnek két végét a mellkasomhoz érintik, ami leginkább két vasalóra hasonlít. A testem megrázkódik és hirtelen eltűnik minden, amit eddig fentről láttam. Ismét képes vagyok kinyitni a szemem.

– Jól van? – kérdezi a mentőorvos.

– Mi történt? – nézek fel, miközben az orvos mögötti piros cipőt bámulom és tudom hogy tulajdonosának köszönhetem az életemet. Nem tudom, ki ő, de abban biztos vagyok, hogy ennek a piros cipős lánynak örökre hálás leszek, amiért adott nekem egy újabb esélyt, hogy jobb emberré válhassak.