A fekete bába (novella)

Már javában pirkadt az égnek alja, ami sárga fényeit a Besnyői-patak partján gyomláló Mrázics asszonyság munkától kérges kezeit simogatta. Későn fekvő, korán kelő asszony volt és amolyan magának való fehérnép. Nagy volt az ő kálváriája, magányossága mégis bölcsességet, orvoslást, elégedettséget és megnyugvást ajándékozott az arra tévedőknek. Nem szerette a vendégeket, belefáradt már az örökös gúnyolódásba. Sokkal inkább élvezte a ház körül kapirgáló tyúkok társaságát.

Történetesen a szóban forgó pirkadatkor is nekik szedte a papsajtot. Az udvaron volt szétszórva bőséggel takarmány és ugyan kedvelték az árpát és a kukorica szemeket is, de a harmatban szakított papsajt láttán mindig öröm kotkodálások közepette szaladgáltak fel és alá. És ha már nekik vitt a természet ajándékából, úgy magának is megtömött egy kövér zsákot medvehagymával, mert attól lesz csak igazán pikáns a kemencében sült pogácsa.

– No még egy szakajtó agyag – sóhajtotta az asszony, hiszen tegnap a Cirmos levert vagy három száradó köcsögöt a tornácról, amelyek millió darabra hullottak szét. Pedig a vajat még meg kell köpülni és a tejfelt is ki kell porciózni. Ezért ma még köcsögöt is kell formázni, majd zsengélni, hogy legyen aztán mibe raktározni. Így gondolkodott.

Felpakolta a parton henyélő furikra az összegyűjtött holmikat és nagy levegővétellel húzni kezdte maga után azt. A kitaposott úton a békák vidám kuruttyolással és hümmögéssel üdvözölték az asszonyt, de már a tücskök sem lazsáltak a felmenő nap fényében. Muzsikájuk megtöltötte a rét minden zugát, és a szellő fújta pirosló pipacsok mögül is egy-egy nyúl hosszú füle árulkodott a jelenlétükről. Itt aztán akaratlanul is belefeledkezik az ember a táj szépségébe és a természet csodálatos illatába. Jól látni innen a környező dombságot, de a közeli bazilika tornyát is. Felhő sem takarja az ég kékjét, így Mrázics asszony jobban teszi ha siet, még mielőtt beleköt a frissen túrt anyag a szakajtóba. A hazáig tartó út se nem rövid, se nem hosszú, de pontosan elegendő ahhoz, hogy minden alkalommal elsírja magának bánatát.

– Ej Pista uram! Miért hagytál engem egyedül ezen a Földön? – tette fel a gyászos kérdést az asszony.

Mrázics István derék ember volt. Reggeltől estig szántotta a földet az igás marhával, majd két kezével vetette be kukoricával és napraforgóval. S ha azzal végzett, akkor a szőlőben lehetett látni már a távolból, ahogyan szalmakalapban, pipával a szájában rója a sorokat. Ha éppen meg nem akadt dolga a földeken, úgy idejének jelentős részét az út menti ivóban töltötte a helyi cimborákkal.

Egyik éven, Új kenyér havában tikkasztó hőség árasztotta el a besnyői földeket, és Mrázics is jócskán érezte már fejében az ivó borának erősségét. Nagy nehezen felállt kényelmes helyéről, ami mindig a lóca mellett volt és a cimborák útba állították, megmutatva neki, hogy merre az egyenes. Elindult önmaga határozottságával a haza felé vezető úton, ám ekkor óriási zivatar, zápor és jég hullott a kupájára nagy hirtelenjébe a semmiből. Ezzel még gond sem lett volna, hiszen megedzette testét és jellemét a kétkezi munka, de arra már senki nem számított, természetesen még ő sem, hogy a Jóisten mennydörgő villámcsapásába pont akkor, pont ott és pont neki kell bele szaladnia. Azért kegyes volt hozzá a sors, már amennyire lehet, mert neje a zivatar után, pontosan azon az úton ment haza, amerre ura is. Mrázics asszony már messziről felismerte a férje szűrjét és nyomban odasietett hozzá. Szíve kalapálni kezdett a torkában, amikor meglátta a szerencsétlent a sárban fetrengeni, de füvesasszony lévén azonnal tudta mi a teendő ilyenkor. Oldalára fordította a férfit, majd kosarából három különböző gyógynövényt matatott elő. Gondosan összerágta őket egyesével, majd az egészet egy kicsiny gombóccá gyúrta össze. Bedugta a hamarjában elkészített mixtúrát urának orrlyukaiba, aki menten felült az árokparton, halálhörgésre hajazó hangok kíséretében. De az öröm nem tartott ám túl sokáig, mert amint felült, rögtön hanyatt is vágódott, vissza a sárba… és több hang már soha többé nem jött ki Mrázics úr torkán.

Mrázics asszony tudta nagyon jól, hogy ez valóban büntetés volt a Teremtőtől. Urának ugyanis nem az ivóban, hanem mellette, a dunna alatt vagy éppen a szalmakazalban lett volna a helye. Mert szerették volna a gyermekáldást, de a gólya sokszor eltévedt már az ivó és az otthon melege közt megtett úton.

A tragédia után fájdalmát kénytelen volt titkolni még két teljes hétig, mert a környező falvak nagy tiszteletben lévő füvesasszonyaként példát kellett mutatnia. Volt tartása, annyi szent. Mindig őt hívták, ha egy nyavalya ütötte fel a fejét egy családnál vagy éppen világra kellett segíteni egy e világba születendő gyermeket. És nagy volt ám az elégedettség minden alkalommal. Vitte is haza a fizetségként megszolgált füstölt ízeket, kolbászok, sonkák, szalonnák és gúnyák formájában. Otthon már csak a házon belül volt feladata, hogy urának meleg étkeket szolgáljon fel a napszámok után.

Mrázics asszony úgy ismerte a környező tájat, a rétekkel, mezőkkel és erdőségekkel együtt, mint a saját tenyerét. Innen szedte ugyanis a gyógyfüveket és gyökereket. Gyógyításaiért viszont aranyat soha nem kapott, így nem volt pénze se papra, se sírásóra, se tor megülésére. Hirtelen vezérelt ötletként, a házhoz legközelebb eső erdei úton elvitte ura felpüffedt testét arra a helyre, ahol szívesen pipázgatott a tücskök zenéjét hallgatva a nyári forróságban. Ez egy sziklás kis zug volt, egy nagy fa árnyékában. Ásót ragadott és ide gondolta nyughelyét annak az embernek, akit a legjobban szeretett. Még egy kis keresztet is faragott a sziklába, majd arcát tenyerébe temetve, könnyeivel áztatva a földet tért vissza a tanyára.

A rendhagyó temetésnek aztán szemtanúja is akadt, mégpedig a szomszédság csemetéje, Lajoska. Nem önszántából ugyan, mert hát csak a permetlé pontos receptjét szerette volna elkérni Mrázics úrtól, az apja megbízásából. A kisfiú persze nem gondolt bele, hogy az asszony minden praktikát, füvet és orvoslást megtett férje gyógyulásáért, hátha vissza tudja őt hozni, de mindhiába. Lajoskában a félelem lett úrrá és mint akit puskából lőttek ki, hazáig rohant, akár egy őrült. A tanya kapujához apja is kirohant a tajtékozásra és már a másik szomszéd is felfigyelt arra, hogy itt valami történés vette kezdetét.

– Gyilkos! Gyilkos! A bába megölte az urát! – üvöltötte szüntelenül a kis Lajoska.

A feltételezés az érdeklődő szomszédságnak nem volt elegendő. Ők bizonyítékot is akartak. Ekkor furkós bottal a kézben átsétáltak a Mrázics Tanyára és a kis erdei ösvény mellett, ahol Lajoska megbújt, megpillantották a furcsa sírhalmot a szikla előtt, ahol jól kivehető volt a bele vésett kereszt is.

– A gyerek nem hazudik –  állapította meg a gazda.

És ettől a pillanattól kezdve Mrázics asszonynak nem volt már nyugodalma. Minden áldott nap jött hozzá valaki, és az is a legnagyobb rosszindulattól vezérelve. A zsandárság is tiszteletét tette nyomozati ügyben, de bűncselekményre utaló jeleket nem találtak. Pedig ő valóban nem tett semmi rosszat, kizárólag a férjét helyezte örök nyugalomra, akinek lelke a mai napig sem tért még haza, az arra járó rosszakarók miatt. Azért akadtak olyan kíváncsiskodók is, akik tudták nagyon jól, hogy Mrázics asszony soha nem tudna elkövetni ilyen feltételezett borzalmat és egyáltalán senkinek sem tudna ártani. Hiszen ő világ életében mindenkit szeretettel, bölcsességgel és gyógyulással ajándékozott meg. Ő egy tiszta szívű ember, vagdalkozással csak a rossz nyelvek illetik őt. Néha napján, legfőképp az ivóból erre tévedők, meg is jegyzik jó hangosan, hogy: „itt lakik a fekete bába”, majd az italtól felbátorodva még a házat is megdobálják olykor, ha éppen a puli nincsen láncra verve.

No de amikor Mrázics asszony hazavitte a tyúkoknak a papsajtot és magának a medvehagymát, majd megformázta és kizsengélte a friss agyagból készült köcsögöt, a messzeségből emberek hallatszottak százával közeledni. Nem vonult be a házba, nem volt benne szégyenérzet. A sok alaptalan vád és megalázás, végül a remete élet kemény asszonyt kovácsolt belőle. Büszkén és egyenes háttal várta a távolból közeledő népességet, miközben egy frissen mázolt csuprot festett egy vékony ecsettel. Vidám színekben pompázott a kezében lévő kerámia és a rajtuk lévő motívumok is Mrázics asszony meglelt lelki nyugalmát tükrözték. Utoljára még egyszer körbe nézett és nyugtázta magában, hogy a jó emberekkel jó dolgok történnek, a rossz emberek pedig ugyanarra a sorsra jutnak, amit másoknak kívánnak vagy tesznek. Mosoly ült az arcán és elégedettség volt a szívében. Az udvarán rend honolt és tisztaság. A tűzifa bekészítve, hasábokra szelve az akolban, a rőzse kévébe kötve a kemence mellett, a kút gémjéhez közel pedig tiszta ruhák száradtak, amelyeknek friss illatát messzire vitte a szél.

Amint elhaladtak az emberek a ház előtt, a tömegből egy férfi kezdett hangos és értelmetlen üvöltözésbe:

– Itt a gyilkos fekete bába! Hurcoljuk a királyi pár elé, majd ők ítéletet mondanak felette!

A hangadót követték még néhányan, de a nagy kánikula és a fölösleges erőfeszítése csak azt eredményezte, hogy elvesztette eszméletét és verejtékező arccal összeesett.

Mrázics asszony félbehagyta munkáját és sugárzó szeretettel, tökéletes nyugalommal odasétált az eszméletét vesztett férfihoz, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A tömegből sokan hátrébb álltak és susmorogtak egymással, nem értve a helyzetet. Félelem volt az emberek arcán. Az asszony felemelte a porból a férfi fejét és kihúzta az orrába belefúródott királydinnyét.

– Hozzatok vizet a kútból! – mondta a mellette álló fiatal asszonyoknak, akik azonnal teljesítették kérését.

Elővett a zsebéből egy gyógynövényekkel megtöltött apró textil zsákot, amit végigdörzsölt a tenyerén, majd egy spirálhoz hasonlító szimbólumot rajzolt a férfi feje fölé és motyogott valamit, de azt senki nem hallotta. Letették mellé a kért vizet, amibe Mrázics asszony belemártotta a zsákot. Miután az megszívta magát a friss és hideg vízzel, annak levét a férfi fejére facsarta, aki azonnal magához tért. Az asszony felültette őt a földről és megitatta vízzel.

– Bocsásson meg! – mondta a férfi, akinek könny szökött a szemeibe. Látta az asszony kálváriáját, egykori fájdalmát és érezte tisztaságát. Tudta, hogy amit a falu állít róla, az nem valóságos. Tévedtek.

Mrázics asszony mosolygott a férfira, majd megfordult és visszasétált, hogy folytassa a kerámiák festését.

– Gyönyörű munkák ezek – mondta a férfi, miután odasétált az asszonyhoz. Folytatni sem tudta gondolatát, ugyanis egy fiatal fiú rontott a tömegbe a másik irányból így kiáltozva:

– A királyné rosszul van! Elmarad a vigadalom, ha csak valaki nem tesz gyorsan valamit. A felcser is tehetetlen!

Tudni illik, ez a sok ember éppen a szomszédos Gödöllőre tartott, hogy I. Ferenc József és Erzsébet érkezését ünnepeljék, hogy a királyi pár átvegye a kastély használati jogát, amelyet a magyar állam koronázási ajándékként adott nekik.

– Ki tud segíteni? – kérdezte a fiú, majd egyperces várakozás és néma csönd után egy női hang hallatta magát a tömegből.

– A fekete bába! – kiáltotta.

Mrázics asszony kikerekedett szemekkel fordult a tömeg felé, majd a mellette álló férfi határozottan jóváhagyta az ötletet és az asszonyra nézett.

– Igen. A maga kitartása és egyedülálló személyisége tette kegyedet különlegessé. Kérem jöjjön velünk és segítsen! Ha már a felcser is tehetetlen, akkor csak magában rejlik minden remény.

Mrázics asszonynak évek óta nem mondtak ilyen kedvesen semmit, de valahogy nem is érezte meglepettnek magát. Felállt a székről és a férfival együtt elindultak a tömeg elején a szomszédos Gödöllőre. Úgy száz méter után egy kocsi várta őket az elágazásnál, rajta két katonával.

– Hol a királyné? – kérdezte a férfi.

– A kastély parkja előtt. Ugorjanak fel, hamar ott vagyunk – válaszolta a katona.

Öt percbe sem tellett, gyorsan odaértek a helyszínre. A katona szilaj lova olyan sebesen húzta a kocsit, ahogyan a szél fúj. A királyné valóban sápadt volt és erőtlen. A fűbe fektetve ápolgatták és legyezgették, de állapotán nem tudtak segíteni, még egy általános diagnózist sem tudtak felállítani. Mrázics asszony odalépett a királynéhoz, nedves borogatást helyezett el a homlokán és meglazította a fűzőjét. A felcser kezében egy pohár víz volt, amit a királynénak öntött. Ezt a füvesasszony elvette tőle, majd a zsebéből előhalászott üvegcsének tartalmát beleöntötte és odaadta Erzsébetnek. Ő gondolkodás nélkül felhajtotta a poharat, majd pár pillanat múlva elmúlt a rosszulléte is.

– Semmi baj nincs. Ön tökéletesen egészséges, csak már két ember helyett kell ennie és innia. – jegyezte meg Mrázics asszony.

– Úgy érti, hogy…

– Igen. Ön várandós.

– A kastélyba azonnal! Szobát az asszonynak és mindent biztosítani neki, amire csak szüksége van! – adta ki a parancsot Ferenc József.

Mrázics asszony rég járt ezen a vidéken, de a kastély árnyékában mindig is szívesen sétálgatott, ahol különféle növényeket csodált meg és persze be is gyűjtött belőlük néhányat. Érezte, hogy élete most elindult egy másik irányba és visszakapta azt az énjét, ami mindig is ő volt. De talán még többet is kapott ennél, ráadásul egy új és csodálatos életet. A kastély falain belül csillogó ruhába öltöztették, majd az esti vigadalomra a királyné bizalmas bába asszonyaként tért vissza őfelsége oldalán. Hiszen egy erős nő mellett, csak egy erős nő állhat.